„Ablakomban nagy a hó, halihó! – 
ott sétálgat egy feketerigó.

Jár a szeme: oda néz, ide néz: 
sétálgat, mint egy igazi zenész.

De most nekünk nagy a hó, halihó! 
- nem fuvoláz a feketerigó.

Egyet-kettőt csitteget, csetteget, 
kifizeti ennyivel a telet.”

/Kányádi Sándor: Feketerigó/

 A rigófélék rokonságába tartozó madarak közül kétségtelenül maguk a rigók a legismertebbek, s közülük is a feketerigó sokak számára a legkedvesebb énekes madár. A feketerigó a verébalkatuak rendjébe, és a rigófélék családjába tartozó madárfaj. Szép énekével kellemes hangulatot teremt erdeinkben, sőt ma már akár a városokban is.

 Elsősorban lomberdők, erdőszélek, bokrosok költő madara, de megtalálhatjuk fészkét tiszta és elegyes állományú fenyvesben, nádasban, nagyüzemi gyümölcsösben és az ember közvetlen környezetében is. Magyarországon a feketerigó urbanizálódása közvetlenül a századforduló után indult meg. Az azóta eltelt mintegy nyolcvan év alatt gyakori fészkelője lett a városszéli kerteknek, de a város szívében levő parkoknak és tereknek is. A városi környezet kedvező életfeltételeit (több táplálék, természetes ragadozók hiánya stb.) kihasználva, tömegesen elszaporodott. Míg a természetes élőhelyeken élő populációk egyedei tipikus vonuló madarak voltak és maradtak, az urbanizálódott rigók egész évben költőhelyük közelében tartózkodnak.

 Eurázsia nagy részén, a Kanári-szigeteken és Északnyugat-Afrikában fészkel. Hazánkban sík, domb-, és hegyvidéken egyaránt gyakori faj. Mindenfelé gyakori fészkelő. Középhegységi tölgyesben hektáronként 0,5-3 pár fészkel. Városi parkokban, tereken, a zöldterülettől függően, ennél jóval sűrűbb is lehet állománya.

 Hossza 24-25 centiméter, szárnyfesztávolsága 34–38 centiméter, súlya 80–120 gramm. A hímje tiszta fekete, szeme finom aranysárga szegéssel, csőre aranysárga, lába feketés. A tojó barnás fekete, álla fehéres, melle szennyes, homályos foltokkal; csőre barna, lába is ilyen színű. A hím a szép feketeséget csak harmadik életévében kapja meg.

 Fészkét bokrok és fák sűrűségébe és jól elrejtve rakja, legfőképpen mohából, finom ágacskákból, zuzmókból, belül pedig földdel elegyes mohával kitapasztja, aztán szőrökkel kibéleli. A fészek erős építmény, a tojó 2-3 nap alatt megépíti. Ritkán a fű és az avar között a földön költ, ilyenkor a fészek belsejét avarlevelekkel béleli. Fészekalja négy, ritkán hat tojás, mely halványan zöldes, halvány rozsdás és ibolyás szeplőzettel mintázott. Az utolsó tojás lerakása után kezdődik a kotlás és 14 napig tart. A fiókák 12-13 napos korukban elhagyják a fészket, de a szülők (főleg a hím) még 2-3 hétig etetik őket. A tojó eközben elkezdheti az új fészekalj tojásainak a lerakását. A második költés fészkét általában új helyre építi. Ritkán előfordul, főleg a városi parkokban, ahol kevesebb a fészkelésre alkalmas hely, hogy az első költés fészkét használja újra. Három költést figyelembe véve a lerakott tojásoknak csak 40-50%-ából fejlődik repülni tudó fióka. A városi parkokban március végén, az erdőkben április elején kezdi a költést. A szárazabb, nyár közepi periódust kivéve, folyamatosan kétszer, háromszor is költ évente. Az utolsó költés augusztus elejére is eltolódhat. A hímek februárban foglalják el a költőhelyet és annak határát erőteljes, messze hangzó énekkel védelmezik. A párok által védett terület nem csak a fiókák fölneveléséhez szükséges táplálék megszerzését teszi lehetővé, hanem csökkenti a fajtársak közötti összetűzések lehetőségét, valamint a különböző ragadozók által okozott fészekalj pusztítást is.

 Cseres tölgyesben öt éven keresztül végzett vizsgálatok szerint a fiókanevelés időszakában főként hernyókat (sodrómolyok, tollas csápú araszoló, kis téliaraszoló), bogarakat (futóbogarak és azok lárvái, pattanók, cserebogarak), lószúnyogokat és gilisztákat zsákmányoltak. A fiatalabb fiókákat főleg a lágyabb, kevésbé kitines állatokkal (hernyókkal, gilisztákkal) etették a szülőmadarak. Az idősebb fiókáknak több keményebb táplálékot (bogarakat, ikerszelvényeseket) adtak. A költési időben növényi táplálékot csak kis százalékban fogyasztanak. Ősszel, a rovartáplálék mellett, megnő a magvak és a bogyós termések (bodza, galagonya, vadrózsa) aránya. Egyes helyeken a seregélyekkel együtt rájárhatnak a szőlőkre is. Gyakran megfigyelhető, hogy hulladékot, ételmaradékot, almacsutkát fogyaszt. A növényi magvak és termések kivételével, zsákmányát általában a talajfelszínen, avar között keresi. Sokszor megfigyelhetjük, amint gyors csőrvágásokkal avarleveleket forgat. Egyik fő táplálékát, a gilisztát hallása segítségével fedezi fel.

 A különböző madárfajok, tavaszi megérkezésük idejétől függően, eltérő időszakban kezdenek fészkelni. Ilyen faj például, a feketerigó is. Korán, február végén, március elején az enyhe idő beköszöntével megkezdi a tojásrakást. Gyakorlatilag február végétől a bokros, cserjés területek, egészen augusztus közepéig nyújtanak fészkelőhelyet, egyes fészkekben még tojások, másokban már fiókák találhatóak. Ezért különösen nagy természetvédelmi problémát jelentenek a február közepétől augusztus közepéig terjedő időszakban a cserjék irtására irányuló munkák, hiszen adott területen a cserjésekben élő madárfajok helyi állományának teljes eltűnéséhez vezetnek.

 A bokrosokban költő madárfajok fészekaljainak pusztulása elkerülhető, ha ezeket a munkákat nem február 15 és augusztus 15 között végzik, hanem vagy előtte, vagy utána kerül rá sor. A gondos és alaposan tájékozódó munkaszervezés tehát nagyon sok fölösleges problémát tud elkerülni. A cserjék irtását csak indokolt esetben érdemes elvégezni, ha megoldható, inkább szakszerű metszéssel, a fás szárú növényzet megőrzésével elkerülhető a teljes irtás, a súlyos természetkárosítás.

 Hívogatója vékony "cíh". Ha izgatott, illetve kirepüléskor és esténként, mielőtt nyugovóra tér egyaránt hallhatjuk messze hallható, tisztahangú énekét "tilílió-líli". Valami bokor, vagy fa tetejéből hangzik le daluk, mely, nemcsak mint tavaszhirdető szózat – mert többnyire már akkor felzendül, mikor az erdő többi énekesei még nem érkeztek vissza téli tanyájukból – hanem, mint igazán dallamos, flótázó, merengő, búsongó, bizonyos tekintetben himnuszszerűen ünnepélyes ének érzelmeinkre hat. Nem oly változatos ugyan, mint az énekes rigó éneke, de egyszerűségében, tiszta hangjaival szintoly megkapó.

 Szemes, vigyázó madár létére a szajkóval együtt, azt a szerepet játsza az erdőben, amelyet a bíbic a rétségeken betölt; mert valóságos őre a többi madaraknak. A legkisebb gyanút, ellenség közeledtét, éber figyelme azonnal észreveszi s éles tix, tix, tix hanggal, nemkülönben szóval ki nem fejezhető lármás csacsogással jelzi, ami az ő nyelvén annyit tesz: „Vigyázzatok!”. A többi szárnyas éppúgy megérti őt, mint akár mi, kik e riasztó hangját ismerjük.

 Érdekességként megemlíthetjük, a feketerigó hangutánzó képességét is. Előfordult, hogy egy brit család kertjébe költöző madár telefoncsörgés, autóriasztó és sziréna hangját utánozta.  Társai csicsergéssel, vagy trillázással igyekeznek felhívni magukra a tojók figyelmét, ám ez a feketerigó, egész más hangokkal próbált hatni az ellenkező nem képviselőire. A seregélyekről tudjuk, hogy nagyon tehetségesek ebben, képesek mechanikus hangokat kiadni, valamint az énekes rigók is ügyesek. A feketerigókban is megvan ez a képesség, de ők csak ritkán használják. 

 A zajszennyezés az ember által lakott területeken várhatóan tovább nő, ami egyre nagyobb viselkedésbeli változtatásokra kényszeríti az ott élő állatfajokat. A módosult jelzésekkel kommunikáló madarak a természetes szelekció során várhatóan sikeresebbek lesznek társaiknál, így a populáción belül arányuk megnő. Idővel aztán a városi ének annyira különválik majd a városon kívül élő egyedek énekétől, hogy azok nem is találják majd egymás dalát vonzónak, sőt, nem is tekintik egymást azonos fajhoz tartozónak s az egymás közti szaporodás megszűnik, és különálló fajok jöhetnek létre. Egyes kutatók szerint az európai feketerigó épp manapság teszi meg ezt az evolúciós lépést: a városi és a vidéki rigóknak már nem csupán életmódja, de éneke, sőt, testfelépítése is eltérő.

 Észak-Oroszország kivételével egész Európában, Skandináviában a Sarkkörig, kelet felé majd csaknem Turkesztánig közönséges. Turkesztánban, Afghanisztánban, Kashmirban egy nagyobb rokona – Turdus merula major – helyettesíti. Északnyugat-Afrikában, Algirban, Tuniszban úgy a Kanári-szigeteken, Azorokon, Madeirán szintén fészkel. Számos alfaja fordul elő a világ különböző helyein.

 A feketerigó nagyon jó példa a vadon élő fajok városiasodására: az utóbbi mintegy kétszáz év leforgása alatt félénk erdőlakóból városi nyárspolgár lett belőle Európa-szerte. Ezek a városi populációk számos tulajdonságban különböznek az erdeiektől, például hosszabb ideig és nagyobb egyedsűrűségben fészkelnek, kisebb távolságokra, vagy egyáltalán nem vándorolnak el telente és kevésbé félnek az embertől. Ezeknek a változásoknak komoly élettani alapjai is vannak, a városi rigóknak a hormonműködése is más (például a hímeknek alacsonyabb a tesztoszteronszintje), mint az erdei társaiknak. Úgy tűnik, hogy ezeknek az alapvető változásoknak legalább egy része genetikai elkülönülésre vezethető vissza.

 Amikor egy kísérlet során városi és erdei fészkekből származó rigófiókákat azonos körülmények között neveltek fel és tartottak laboratóriumban, így is találtak köztük hormonális különbségeket. A városi madarak kevesebb stressz-hormonnal reagáltak egy kísérletes stresszhelyzetre. Ez jól egybecseng azzal a megfigyeléssel, hogy a városi rigók „bátrabbak”. Tehát nem csak arról van szó, hogy a faj viselkedése rugalmas és éppen „azt húzza elő a tarsolyából”, ami az adott körülmények között a legelőnyösebb, hanem a városi környezet szelektál is. Bizonyos génekkel (például nagyobb stressz tűrőképességgel) rendelkező egyedek nagyobb eséllyel maradnak életben és szaporodnak sikeresen a városban, így az ő génjeik fognak terjedni a populációban. Ettől még nem tekintjük őket más fajnak, mint az erdei feketerigókat, de ezek és hasonló változások jelenthetik a kezdetét egy evolúciós szétválási folyamatnak (a faj definíciója meglehetősen vitatott kérdés, de a biológusok gyakran a reproduktív izolációt tekintik a faj kritériumának, tehát akkor „vált el” egymástól két faj, ha már nem képesek sikeresen szaporodni egymással, azaz életképes és szaporodóképes utódot létrehozni). Ami meglepő, az a változás sebessége: kétszáz év evolúciós léptékkel mérve rendkívül rövid időnek számít, de ennél extrémebb példát is ismerünk.

 Egy észak-amerikai hegyvidéki énekesmadárfaj (magyarul téli sármánypintyként emlegetik) egy populációja az 1980-as évek elején telepedett meg egy dél-kaliforniai városban és kurta két évtized alatt számos, a feketerigókéhoz hasonló változáson ment keresztül. Ezeknek a madaraknak a színezete is megváltozott: a farok-tollaikon található feltűnő fehér foltok jelentős részét elvesztették, ami a hegyi populációkban fontos szexuális jelzés (a hímek a vetélytársak elrettentésére és a nőstények elcsábítására használják). Ez is arra utal, hogy a városi környezet egészen speciális élőhely, ahol más szelekciós tényezők uralkodnak, mint a természetben.

 Különbségek mutatkoznak a reprodukciós ciklus tekintetében is, a városi és a várostól távol élő rigó állományok közt. A feketerigók éves reprodukciós ciklusa nagymértékben függ a fényviszonyok (nappali órák száma) periodikus változásától. De számos más környezeti tényező is befolyásolhatja a szaporodás megkezdésének időpontját. Ilyen például a táplálék ellátottság és a hőmérséklet. A feketerigók által kihasznált két élőhelyen- a város és az erdő – különbözőek a környezeti feltételek. A város terített asztal a feketerigók számára, a nagy mennyiségű antropogén szerves hulladéknak köszönhetően. A városok mikroklímája is sokkal magasabb hőmérsékletű, mint az azt körülvevő erdőké. Ez és a korlátlan energiaforrás, főleg a tél végén, kedvezőbb feltételeket biztosít a reprodukciós magatartás megkezdéséhez az urbanizálódott madaraknak, mint az erdeieknek. Partecke (2005) összehasonlította a szabadon élő városi és erdei (40 km-re a várostól) feketerigók két populációjának éves szaporodási ciklusát. Azt találta, hogy a városi feketerigók tenyészidőszaka kiszélesedett.

 A feketerigó Magyarországon védett faj, pénzben kifejezett értéke 10 000 Ft. Napjainkban nem ismertek egyedszámát drasztikusan csökkentő tényezők. Európai veszélyeztetettsége szerint, biztos állományú fajként tartják számon. Hazánkban állandó madár, de az állomány egy része télen elvonul, és gyakran kóborol is. Az MME Monitoring Központ adatai alapján a fészkelő állomány nagysága 1 100 000 – 1 450 000 körülire tehető. 

 A feketerigó gazdasági jelentőségét illetőleg nem szabad elhallgatni, hogy bár rovarpusztításaival rendkívül hasznos, de a gyümölcsfélék megdézsmálásával kárt is szokott okozni. Ennek dacára is azonban a magyar madárvédelmi törvény a hasznos, védendő madarak közé helyezi, amelyet legfeljebb erős helyi kártételek alkalmával szabad hatósági engedéllyel üldözni, gyéríteni. Az ornitológus és természetbarát azonban mindenkinek azt ajánlja, hogy lehetőleg ne éljen ezzel, hanem kísérelje meg más úton megakadályozni a kártételt. A feketerigó oly gyönyörű és közkedvelt tagja a magyar madárvilágnak, hogy vétek volna minden szándékosan elpusztított példányért.

Irodalom:

Erdey-Grúz T. (szerk.) 1976:Természettudományi lexikon. Akadémiai Kiadó, Budapest

Herman O. 1901:  A madarak hasznáról és káráról. A Magyar. Kir. Földmivelésügyi Minister Kiadványai, Budapest

Brehm A.: Az állatok világa. Magyar Elektronikus Könyvtár:

http://mek.oszk.hu/00500/00542/html/

MME Monitoring Központ Honlapja: http://www.mme-monitoring.hu/

Ujhelyi P. (szerk.) 2005: Élővilág enciklopédia – A Kárpát-medence állatai. Kossuth Kiadó, Budapest

Wikipedia: http://hu.wikipedia.org/wiki/Fekete_rig%C3%B3

Fotók:

Rajzok: Google képkereső: http://www.google.com

Fészek tojásokkal: http://www.hlasek.com/foto/turdus_merula_8795.jpg

További fotók: Lengyel Mihály